Edventure.hu

Sokat hallottam gyermekkoromban nagyanyáimtól, szüleimtől, hogy bezzeg, a mi időnkben sokszor csak vízbe főtt kukoricadara került az asztalra, aztán volt idő, amikor nálunk is. Az egyik napilap mellékletében találtam egy receptet, melynek főszereplője éppen a sokat emlegetett kukoricadara, és eldöntöttem, hogy “újratöltöm” a régi mondást, kicsit másképpen, vasárnapi desszertre, rájárható édességre alakítva.

Egy edénybe 2 dl almalét és 10 dkg mazsolát teszek. Egy másik, magasfalú edénybe pedig a következőket öntöm össze: 8 dl tej, 5 dkg vaj, 10 dkg cukor, másfél vaníliás cukor, csipet só. Alágyújtok, majd megvárom, amíg eléri a forráspontot. Ekkor beleszórom, óvatosan, inkább szakaszosan (nehogy összecsomósodjon) 50 dkg kukoricadarát. Ezt addig keverem, amíg el nem válik a fazék falától (megjegyzem, ez elég gyorsan bekövetkezik), majd belekeverem és jól eldolgozom a beáztatott mazsolaszemeket. Hagyom hűlni és amikor már kézzel fogható meleg (bevallom, ilyenkor a kíváncsiságtól hajtva képes azbesztbevonat teremni a tenyeremen), tetszés szerinti nagyságú gombócokat formálok belőle (ebből a massza-mennyiségből én 20-ig számoltam, közepes nagyságúra gömbölyítve) és fahéjjal elkevert zsemlemorzsába forgatom őket. Az alaprecept baracklekvárt ír elő a tálaláshoz, én még elővettem a szilvalekvárt és a szamócalekvárt is, egy-egy teáskanállal éppen elég, így nem sok és nem is émelyítő finomság kerül az asztalra.  Az almalé nagyon finom mellé, de a kávé is. Ha vendégvárónak készítjük, egy finom fehér bort is kinyithatunk mellé, például olyat, amelyik az édesebb szőlőfajtá(k)ból készült, de nem “nehéz” desszertbor. Jó étvágyat!

A borról beszélni kell – ez a mondás járja. Választásunk ezúttal egy 2009-es évjáratú egri Bikavérre esett. Időben kivettem a hűtőből, hogy elérje azt a hőfokot, amely kell ahhoz, hogy a bor éljen majd a pohárban. Rövid “borszakértős”  szavaim után következett a poharunk tartalmának “megszakértése”: a színe, az illata, végül az íze. Talán megbocsátja nekem a szakma, de nem szeretem úgy ízlelni a hegy levét, ahogy azt előre megmondják a sommelier-ék, pl. hogy milyen illatokat, ízeket “kell” kiéreznem belőle.  Szeretem ezt magam eldönteni, és erre biztatok mindenkit, akivel megosztom a palack tartalmát. Ez a tétel egy ízében telt, illatanyagában gazdag,  ugyanakkor könnyed: a meghatározó Kékfrankos, a Cabernet Sauvignon lágysága és a Merlot karakteressége teszi selymessé.

Az ízét pedig Brie és Bon Fromage  camembert, fehér Cheddar és füstölt füredi Trappista falatkák, zöld olíva és csemegeszőlő szemek fokozzák.

Jó borhoz jó beszélgetés jár, vagy éppen jó beszélgetéshez illik a jó bor? Bizonyíthatom, mindkettő igaz.

Szeretem a Nélkülözős bulikat.
Ha jól számolom, ez már a negyedik alkalom volt. Szívvel készült, egyszerű és finom ételek, jó társaság, és az otthon hangulata. Legutóbb mozzarellás paradicsomsalátát (insalata pomodoro) vittünk. Nem kell hozzá más, csak pár szép fürtös paradicsom szeletekre vágva, kevés só, fehér bors, falatnyi darabokra tépkedett mozzarella, friss és szárított bazsalikom, szárított szurokfű (oregánó) és extra szűz olívaolaj, amivel meglocsoljuk. Jó étvágyat hozzá.
Szeretem a Nélkülözős bulikat.

Azon tűnődtünk, hogy a pizzánknak milyen nevet adjunk? Andi azt mondta: “Na ez az igazi Pizza al Diavolo, nem a római”. Nekem az Arrabbiata szó jutott eszembe, de már kezdettől fogva valamiért a Diavolo tűnt jobbnak. Ez az összeállítás valahogy nem “arrabbiátás”. Andi szerint valami hiányzik belőle, amitől “Arrabbiata” lesz. Más fűszerezés, amitől erre a szóra asszociálna. Az Arrabbiata kifejezés a latin rabies (düh, őrjöngés, de a veszettséget is ezzel a szóval illetik) szóból ered. Rákeresve különféle Arrabbiata receptekre, legtöbbjükben van vöröshagyma és Pecorino sajt. Ezen kívül, valamiért nekem egy pici édeskés íz is társul az Arrabbiata-hoz. Talán az üvegesre párolt vöröshagyma édeskés-, valamint a Pecorino gazdag, telt íze teszi másmilyenné, szelídebbé.  Ezzel szemben a Diavolo erős, semmi édeskés íz, semmi cicó, csak a száraz és csípős forróság. Mit gondoltok?

Tegnap este pizzát sütöttünk. Jórészt otthon található alapanyagokból dolgoztunk, ami hiányzott, azt pedig megvettük a közeli szupermarketben. Vettünk nem túl drága, de jó mozzarellát (tudod, amelyik folyadékban úszik, nem a cipőtalp pizzamozzarella) és passzírozott paradicsomot (Passata di Pomodoro). Volt otthon Edami sajt, szalámi, újhagyma, jó minőségű kukorica, zöld olívabogyó, zöld hegyes erőspaprika, egy kis Le Gusto darált paprika (olyan, mint az Erős Pista) és jóféle, erős, házilag eltett fefferóni. A passzírozott paradicsomba reszeltünk egy kis fokhagymát, került bele egy kis szárított szurokfű (oregano), szárított és finomra vágott friss bazsalikom, pici cukor, hogy ne legyen olyan fanyar és persze só. A megkelt tésztát belenyújtottuk a tepsibe – előtte pici olaj és liszt a tepsi aljába, nehogy leragadjon sütés közben. Megkentük a lassú tűzön sűrűbbre főzött paradicsomszósszal, majd gazdagon pakolva a vékonyra szelt szalámit, egy leheletnyi réteg Edami sajt következett. Utána az újhagyma, zöld paprika, kukorica, majd végül egy vastagabb réteg reszelt Edami. Erre tépkedtük rá a mozzarellát, itt-ott megajándékoztuk egy kiskanál erős darált paprikával és pár jól elhelyezett fefferónival. Néhány mozzarella darabka kapott egy-egy apró, friss, illatos bazsalikom levelet, hogy, amikor megolvad, a lágy mozzarella tócsácskák átöleljék őket. Be a sütőbe és 15-20 perc alatt készre sült. Jó étvágyat.

Szemek tisztasága,
a hajnali égbolt simogatása,
a pillanat sóhajtása,
lelkek csendje,
aludj, én álmodok.